1. fejezet

Köszöntök mindenkit, a megújult blogon! Remélem sokaknak fog majd tetszeni ez a történetem is, csak úgy mint az ezelőtti három történet. Köszönöm az utolsó fejikhez írt komikat, és jó volt látni, hogy két új ember is volt és jókat írtak! Remélem továbbra is kommentelnek akik már törzsvendégeim, és remélem kapok sok új olvasót is! Még egyszer köszönöm aki eddig velem volt, és remélem maradtok is. De nem rabolom tovább az időtöket, jöjjön hát az első fejezet! 
Kellemes olvasást! ♥ 




Élet...

Úgy döntöttem a mai napomat is veled fogom eltölteni. Csak ketten, én közben a kedvenc könyvedet fogok olvasni neked, és senki sem zavarhat majd meg minket. Még anyu sem... A kedvenc virágodat viszem majd, jácintot, ha gondolod többet is veszek majd, de előtte még el is kellene indulnom itthonról.

Felvettem a fekete nadrágomat, és a fekete felsőmet, amit annyira szerettél rajtam. A válltáskámba eltettem a kedvenc könyvedet, amit anyutól kaptál karácsonyra. Tettem el pénzt is, mivel a virág sajnos nem ingyért lesz. Amint megvoltam evvel, kinéztem az ablakon és megnyugodtam, hogy a anyu már régen elment. Táskával a kezemben mentem le a lépcsőn, majd a konyhába. Nem volt semmi étvágyam, inkább felhúztam a topánkámat, és már mentem is hozzád. Nem siettem, ugyanis te már tudod, hogy megyek. Mindig ugyan akkor megyek. A temető előtt mosolyogva olvastam a feliratot, és léptem oda a már jól ismert virágárushoz.

- Jó reggelt kincsem. A szokásos? - mosolygott rám.

Kedvesen bólintottam neki, majd kifizettem az összeget, a kedvenc virágodat pedig a kezembe adta. Szinte minden napomat itt kezdem, bár hétköznap inkább itt fejezem be. Csendesen lépkedtem a sírok között, majd a síródnál megálltam, mosolyogva olvastam el a feliratot, és könnyek szöktek a szemembe. A virágot beletettem a vázába, a tegnapi adag mellé. Leültem a földre.

- Hiányoztál öcskös. - mosolyogtam. - Hoztam a kedvenc könyvedet!

Kivettem a könyvet, kinyitottam az első oldalon, és már kezdtem is halkan olvasni az Üvöltő szeleket. Mindig is szerette ha én olvasok neki. Mi voltunk azok akik elválaszthatatlanok. Ő egy darabka belőle, és mindig s az marad. Én alig egy perccel voltam idősebb nálad, csak egy perccel, de ez semmi sem volt köztünk. Néha nővéred voltam, néha húgod. Annyira hiányzol... Nem rég mentél el, pár hónapja. De mintha minden nap meg kellene ezzel birkóznom, mintha minden nap az első nap lenne nélküled.

Ez hülyeség igaz? Egy velem egyidősnek mesét olvasni. De te ilyen voltál. Szereted a meséket, mint egy nagy kisgyerek, de téged mindenki szeretett.

Csendesen ültem és olvastam a sorokat, nem törődve a mellettem járókkal, akik néha egy kis mosolyt, néha bosszús pillantást küldtek felém. Engem nem érdekelt senki sem. Végigolvastam mait akartam, aztán pedig csak ültem és figyeltem.

- Szia Aileen... - hallottam az ismerős hangot magam mögött.

 Megfordultam, és tényleg ott állt mögöttem, és még a kisöcsém haverjai. Elfordultam. Nem akartam őket látni. Részben az ő hibájuk, hogy az öcsém itt fekszik. Az idegesség egy pillanat alatt átfutott rajtam, majd felkaptam a cuccaimat és felálltam, leporoltam maga.

- Kérlek ne menj... - kérlelt az egyik srác.

Úgy tettem mint aki meg sem hallja, csak mentem kifelé. Hallottam amint még utánam kiabálnak, de nem érdekeltek. Ők tettek tönkre mindent körülöttem, miattuk van az egész. És még el sem tudtam köszönni tőle, haragban ment el tőlünk. Veszekedtünk, mikor ő dühösen elhagyta a házat, és többé már soha sem láttam őt. Soha nem mondhattam neki, hogy szeretem, soha többet nem aludt velem, mert rosszat álmodtam.

Azóta szoba sem állok velük, de megérdemlik. Nem tudják mennyi mindent vettek el tőlem, és a szüleimtől, hány éjszakát sírtam át, hány reggel mentem úgy le, hogy azt kérdeztem, hogy hol van az én kisöcsém.

Hazaérve anyu már otthon volt.

- Csak hogy megjöttél kincsem! - nyomott egy puszit a fejemre anyu. - Ma este vendégségbe megyünk.

- Remek... - sóhajtottam.

- Tudom, hogy még mindig hiányzik neked. De kérlek légy kicsit boldogabb! - simította az arcomat.

Amióta az én öcsikém meghalt, a családunk széthullott. Azt mondják ha egy családban gond van, egy tragédia összekovácsol mindenkit. Na hát ránk ez nem volt igaz. A szüleim mindig csak veszekedtek, és ilyenkor Bryannel - az öcsém - bezárkóztunk, és csak zenét hallgattunk, kizárva mindent magunk körül. A halála napján apu részegen jött haza és anyut okolta mindenért, megverte anyámét, és nekem végig kellett néznem mindnet. Anyu kórházba került, elváltak, és engem pszichológushoz járattak, de soha nem mentem el. Minek? Hülyeség az egész. De vissza a mondandómhoz. A gyámosok anyámhoz tettek, aminek örültem, és azóta is Mullingarban élünk egy kis családi házban. Bryan temetésén apám is ott volt, természetesen részegen, és aki ismerte őt, mindenki minket védett, és ha közelített valaki gyorsan eltolta tőlünk. A baleset okozói is ott voltak, és amikor odajöttek hozzánk, és hátat fordítva elmentem onnan. Azután a nap után gyakran szöktem el otthonról, és levonatoztam a tengerpartra. Anyu persze ilyenkor agyon aggódta magát miattam, de idővel megszokta ezt a kirohanásaimat.

Felvonszoltam magam a szobámba, leültem a gépem elé, és bekapcsoltam. Anyutól kaptam, hogy egy kicsit itthon tartson vele, és biztonságban tudhasson, de nem nagyon ment vele sokra. Az elején még igen, de mostanra már nem. Anyu mindent megpróbált megtenni, hogy mindig itthon legyek, biztonságban, az ő felügyelete alatt. Kaptam telefont, laptopot, úgy dolgokat, amivel a szobámat tudom dekorálni, egyszerűen rengeteg mindent, de mindig volt időm ellógni itthonról.

A háttérképem jelent meg amin én és Bryan vagyunk. Mosolyogtam. Felmentem netre hátha találok valami érdekes dolgot. Persze soha semmi érdekest nem találtam.

De a szüleimről még nem is beszéltem semmit... Anyukám egy modellügynökség igazgatója. Apukám pedig fotós volt anyunál. Amióta elváltak, és a modellek kitálalták apámról, anyu teljesen elundorodott tőle. Én is tudtam apám titkát. Lefeküdt a modellekkel és nem finoman hanem csakis durván. Persze ezekért valamelyik újság címlapján pár napra rá már ott volt a csajok arca. Undorító az egész úgy ahogy van.

Felmentem facebookra, de semmi értelmeset nem találtam, csak a hülyeségeket.

- Kicsim kezdj készülni. Fél óra és indulunk. - kiabálta fel anyu.

Nem mondtam semmit sem. Lekapcsoltam a laptopot, és felkeltem a székből. Nem nagyon akartam átöltözni, csak a hajamat engedtem ki, és szépen kifésültem. Egy kis sminket tettem fel, majd csak a telefont a zsebembe tettem, és már mentem is le. Lent anyu már pakolászott.

- Azt hittem tovább tart majd. - sóhajtott.

Én csak megrántottam a vállamat.

- Kérlek légy egy kicsit kedvesebb! - sóhajtott anyu.

Bólintottam. Nem volt semmi kedvem sem vele beszélgetni, és nem is akartam. Ő megint csak egy keserűt sóhajtott. kezembe nyomott egy tálat, majd fogta a kocsi kulcsokat, és már indulásra készen volt ő is. Nem igazán mondtam neki semmit sem. Kiérve bezárta maga mögött az ajtót, én pedig már a kocsihoz mentem. Kinyitotta, és mind a ketten beültünk. Bekötöttem magam, és a tálat az ölembe tettem, és fogtam. Annak ellenére, hogy anyu simán fogadhatna nálunk is vendégeket, mert elég lenne a ház, és a főztjét is imádják, mi gyakrabban megyünk el itthonról vendégségbe. Anyu szerint ez jót tesz nekem, de inkább púp a hátamon ez az egész.

Kifelé bámultam az ablakon, hiszen cseppet sem volt kedvem semmihez. Pár percnyi autózás után egy ház elé parkolt le. Itt még nem jártunk... Gondoltam el magamban, mert annyira ez a környék sem rémlett nekem. Kiszálltunk, majd csak anyu elindult előre. Kopogott, majd egy férfi nyitott nekünk ajtót, akinek az arca tisztán élt bennem a temetés napja óta.  Én nem mondtam semmit sem, csak beléptünk. Hamarosan még egy srác jött oda hozzánk, és elvette tőlem a tálat. Nem nagyon érdekelt, hogy most kik is ők. Belépve a nappaliba viszont már tiszta volt minden. A srác ott ült, és engem nézett. Legbelül egyszerűen felgyulladtam, és egy nagyon kicsi múlt azon, hogy ne rohanjak oda és pofozzam szét a fejét. Kezeim ökölbe szorultak, de nem nagyon vette le róla ma szemeit.