2. fejezet

Sziasztok! Ez a napom rohadt jó volt, és.... A hasam még mindig fáj annyit röhögtem! :D Okey nem rabolom az időtöket. Kellemes olvasást! ♥ 

Dorinaa: Hihihih, köszönöm! :D 
Lena: Olyan egyértelmű szerintem! :P 
Stefii: Bocsi, hogy ennyire nem jól fogalmaztam, de örülök, hogy tetszik, és a frissek ugyan úgy lesznek mint eddig.
Izii: Mire emlékeztetnek? Köszönöm, örülök, hogy tetszik! :D 



Levél.

"A srác ott ült, és engem nézett. Legbelül egyszerűen felgyulladtam, és egy nagyon kicsi múlt azon, hogy ne rohanjak oda és pofozzam szét a fejét. Kezeim ökölbe szorultak, de nem nagyon vette le róla ma szemeit."

Nagyon is rosszul esett, hogy anyám képes ide elhozni, és ilyen barátságosan hozzájuk szólni.

- Azt hiszem én megyek! - morogtam idegesen.

- Nem mész innen sehova kisasszony! - mondta anyu.

Niall is felkelt, de én hátráltam egy lépést.

- Kérlek had beszéljek veled, mindent elmondok... - jött közelebb hozzám.

Hátat fordítottam neki, és kiléptem a bejárati ajtón. Ő követett, majd csak idegesen karba fontam  a kezemet és vártam, hogy végre kezdje amit akar.

- Ott elakartam mondani mindent... A temetőben de te elrohantál. - mondta s végig a talajt nézte.

- Inkább mond. - morogtam oda idegesen.

- Én... Nem tehetek arról ami történt, itthon sem voltam. - mondta.

- Jah persze... - morogtam az orrom alatt.

- Tényleg. Turnén voltam, én is úgy értesültem az egészről. És mikor meghallottam, hogy a öcséd is...

- Niall kérlek ne... - sóhajtottam. - Lehet én is hibás vagyok a vádakkal, de...

- Nem baj. Csak tudatni akartam, hogy én nem ültem a kocsiban. Mert akkor én is kórházban lettem volna utána napokig. - még mindig a talajt figyelte.

Én kicsit elsüllyedtem szégyenemben. Hiszen igaza van. Emlékszem arra a napra mikor a kórházba rohantunk, és ő még ott sem volt. Az összes barátja bent feküdt de ő nem, csak a következő nap jött haza. Én is azt a felettébb érdekes semmit néztem a földön amit ő.

- Sajnálom. - motyogtam.

- Én is ezt tettem volna.

Nem tudtam neki mit is mondjak. Túlságosan is hibásnak érzem magam mert megvádoltam őt, pedig semmi alapja nem volt ennek. Hirtelen két kezet éreztem magam körül, egy arcot a nyakamban, és azt ,hogy most kellemes megnyugvás lesz úrrá rajtam. Én is áröleltem őt, és hagytam, had öleljen meg. Nem nagyon zavart, hisz mikor még jóban voltunk, volt olyan, hogy megölelt. Elengedett, majd mind a ketten bementünk, ahol már terített asztal várt. Nem mondtuk semmit sem, odamentünk, és leültünk. A srác aki elvette tőlem a tálat Niall mellé ült le, majd az apjuk leült az egyik végébe. Az anyjuk hozta be a tálakat, anyu pedig mellém ült le. Kicsit kellemetlen volt a helyzet. Mindenki csendben evett. Nem mertem semmit sem mondani, és a többiek is észrevehették, hogy elég feszült a helyzet.

A desszert fagyi volt, aminek örültem. Csendesen ettem.

- És hogy meg az iskola Aileen? - kérdezte Niall anyja.

- Volt már jobb is. - feleltem halkan. - Bryan halála óta minden sokkal rosszabb...

Nem néztem fel. Éreztem, hogy valaki koccan a lábammal, de csak szorosan fogja a bokámat. Felpillantottam és láttam Niall bocsánatkérő pillantását. Nem mondtam erre semmit sem, csak a fagyim rejtelmeibe merültem bele.

- Hidd el idővel minden meg fog oldódni. Csak hagyni kell. - mondta a másik srác.

- Ez lehet hülyeség lesz, de én Niallön kívül senkit nem ismerek. - pirultam el.

Nem néztem fel, majd egy apró pillanatra felpillantottam.

- Én Niall bátya vagyok Greg. - mosolygott rám a srác.

- Én Bobby, ő pedig Maura.

Én csak bólogattam, és újra a fagyimat ettem. Örültem, hogy már tudom a neveket is. Bár ez nem javított azon a tényen, hogy még mindig reménytelenül kellemetlen az egész helyzet. Amikor végeztem, fogtam a kelyhet és kimentem vele a konyhába. Beletettem a mosogatóba, és hamarosan más is érkezett mellém.

- Gyere adok valamit.

Időm sem volt válaszolni. Niall megragadt a csuklómat, beszólt, hogy felmentünk, majd már húzott is fel az emeletre. Ahogy felértünk balra fordultunk, és az egyik ajtón berántott, majd betette maga mögött az ajtót. Hirtelen csak ott álltam a szobájában. Elég nagy kupi kék falak, a falon egy hatalmas ír zászló, ruhák szerte széjjel, gitár a sarokba támasztva.

- Ide tettem valahová... - motyogta és a turkálni kezdett a fiókjában.

Hamarosan egy elég nagy dobozt adott át nekem. Értetlenül néztem rá.

- Ezt az öcséd szobájában volt. A baleset előtt kaptam egy SMS-t, hogy ha ott vagyok hozzam el, és adjam oda annak akit ő a világon mindennél jobban szeret.

Rám nézett és elmosolyodott.

- Már oda akartam adni, de soha nem tudtunk beszélni. - sóhajtott.

Átvettem tőle a dobozt. Eléggé volt súlya, de nem érttettem miért is tette ezt az öcsém. Leültünk egymás mellé az ágyra. Én óvatosan letéptem a doboztól a csomagolást, majd a tetejét levettem és magam mellé helyeztem le. Elsőre egy levél ragadta meg a szememet a nevemmel ellátva.

"Elizabeth Aileen Wilkinson"

Ezt vettem ki, megfordítottam, feltéptem a borítékot, és a levelet kivettem belőle. Elsőre az öcsém kicsit furcsa írása fogta meg a tekintetemet. Azonnal el is kezdtem olvasni.

"Kedves nővérkém, de most inkább húgom!

Ha a tervem összejött akkor ezt a levelet nem te, hanem valaki más olvassa, de inkább remélem te olvasod. Rosszuk érzem magam amiatt amit tettem, de tudom ez volt a helyes. Szeretlek, hiszen ezt te is tudod. Mindennél jobban. Mindig egymás mellet éltünk, elfogadtuk egymást, és én most is pont úgy szeretlek mint ezelőtt. De most elmondok neked mindent. Úgy volt haverokkal elmegyünk egy kicsit szórakozni, ezért téged is meghívtalak... A terv az volt, hogy a túladagolom magam, és akkor vége lesz mindennek. Emlékszel? Egyszer közösen beszéltük, hogy el kéne paterolni az életből. Remélem ha ezt most te olvasod, minden sokkal jobb, és szebb. Tudod... Csak te voltál aki életben tartott és Niall. Niall a mókamester, te meg a lelkizős, meg persze a húgom aki nélkül egyszerűen nem tudnék élni. Remélem azért valamennyire meg tudtad érteni amit ezzel akartam. És kérlek vigyázz magra ha életben vagy! Szeretlek!!! "

Szemeim könnybe lábadtak a sorok láttán. Észrevettem, hogy Niall is közel van hozzám, és a lapot olvassa. Rá néztem, de csak egy homályos foltot láttam. Kék íriszét még valamennyire ki tudtam venni, majd kezét a vállamon éreztem, amint közelebb ölel magához.

- Nincs semmi baj! - suttogta, és szorosan ölelt magához. - De én még mindig nem értem ezt.

- A szüleink... - szipogtam. - Egy hülye modellvállalatban dolgoztak, apu a modelleket kurta, anyu pedig tisztességes emberként végezte a munkáját. Mindig veszekedtek, és mi ketten csak voltunk, és szenvedtünk. Mindig is szenvedtünk. Anyu rájött apu mocskosságára, és még nagyobb lett a veszekedés otthon, aznap volt a baleset is. - kitört belőlem a sírás. - Anyu elvált aputól, és most itt élünk.

Niall még jobban ölelt magához. Én próbáltam nem sírni.

- Csak sírj. Add ki, jobb lesz tőle! - mondta. - Ha tudni akarod az én szüleim is elváltak, csak ilyen alkalmakon ülünk össze. Van nevelőapám.

- És... - akartam volna valamit mondani, de ő a szavamba vágott.

- Békében váltak el, én és Greg is apuval nőttünk fel.

Nem kérdeztem többet. Kellett pár perc mire megnyugszom, majd csak újra a doboz felé fordultam és Niall is. Matatni kezdtem benne, és egy csomó képet halásztunk elő. Volt amin mi ketten vagyunk, vagy Niallel, de ezeket inkább neki adtam oda. Olyan is volt amin hárman, de olyan jó volt ezeket nézegetni. Sokat nevettem, mert már rég néztem a kis kori énemet. Érdekes volt az egy biztos.